About my work
Within Living Moments
There are many examples for several people to celebrate their birthdays with huge parties. For a moment, I was also tempted by the vain wish to celebrate this important moment of my life in an unconventional way. I finally decided that it will be enough for me to have a good look at myself in the mirror and edit a festive album. Exactly the one that your are holding in your hands. This book is mainly a report of my works: my aim is to show a cross-sectional view of my entire artistic activity. In order for me to find my way through, I tried to clarify before myself how many “boxes”, faces my activities have, which all fill my days.
I am taking them into account:
a). Active visual arts. I often say: I graduated the design major, that is why I am painting and I also create sculptures. But I think it doesn’t matter what one’s major is, the most important thing is for a person to be able to account for himself.
b). Assignment at the workplace. I am the manager of the visual arts department of the Cultural Center of Harghita County, my status is cultural clerk, but in practice I am printing designer, applied graphic artist, or even designer. My colleges and my managers are all appreciating me, I don’t have time to be bored.
c). My own business. Design for me is a completely different world, I separate it from all my other things. The previous one is an art-form, this is a profession. I also designed crawler tractors, most precisely three prototypes, which were also exported to other countries. Nowadays this kind of work is consisted mainly of interior design. The design is based on interior principles, anything could be the case.
d). Artistic organizing work. For a few years now, I have been dealing with organizing the Harghita County Visual Arts Exhibition, which is kind of a community-creating event, not a mechanical inventory of our region’s artists’ yearly activity. This is the time and place where we, as a community, can live the fact that we all depend on each other in a professional interactive way. Miercurea Ciuc has a faithful, well-educated audience, which is – willingly-unwittingly - developing day by day, and this way becoming more and more connoisseur. This, I find a very healthy thing. In our region there's one artist for every thousand person, which is a very good average. When I once made an inventory of the visual artists, I counted about ninety professional artists. There is just a few exceptions, who don't have a university degree, nevertheless they have been certified by their profession.
e). Camp-leader. For a few years now, at the end of each summer, we are organizing an international visual arts camp, called Free Camp, which means an almost unlimited creative freedom for the artist who are participating from Romania, Hungary and other European countries, we have guest even from Far East. The creational work, which consists of several days, is located in one single studio, and it is a kind of an interactive school for us all. The channeling of this shoreless creativity-mood is my responsibility in every case.
There are some persons, who say about my artistic ambitions, that they turn away from the figurative imagery, and that they bear upon themselves the marks of a more abstract art-vision, both in form and in concept. I would put it differently, in a more nuanced manner, after all the notion of figurative does not explicitly mean to me the realistic portrayal of the human figure, but the elements of reality, acting with a symbolic force. Sometimes in my works, the human figures also appear, these are mostly women figures, or they are only signs of them. The woman body and her spirit is such a complicated thing that it can be used to express any other thought. I took advantage of this fact and haven't always portrayed its beauty or at times its ugliness in all their extent. One can transmit more with details. This is why I used the "more with less" as method of communication, leaving room for further analysis. We are driven by man-centeredness even where we are suspecting a total abstraction. The reason of this is that it is very hard to break away from any human feelings, from relation-systems and from the connections between these, in other words from those things which define ourselves: from the relation between the self and the community. The difference of all these appearance forms give me the diversity. Furthermore, for me, the concept of figurativeness, does not only mean the human itself, but I include also the tangible realities which are surrounding us.
As an artist, I cannot complain about the fact that I would be unpopular or unappreciated, etc. My works have arrived at different places in Transylvania and also in other countries, and I have often experienced (even though I did not formulate it) that those people, who own a Botár picture, can call themselves lucky. I was wondering what it was that made my pictures attractive for others. While painting, I don’t even think that I should look for something to please the viewer's eyes. I have some works, through which I can clearly communicate, when the topic is just a single impression’s representation. I noticed that usually these are the pictures which the public likes the most, although these pictures aren’t the ones which are most typical of me, but the ones in which the viewer has the opportunity to think the picture through with me. Usually I don’t classify my works anywhere. It doesn’t really matter for me what my works are called, it is only an expression, the creation remains as such. In case I have to use a more sophisticated notion, I would say that my works are close to neo-expressivism or to organic abstraction. Apart from all these, I am trying to be very sincere in my creations. This could be the main reason why people like my pictures.
Those people, who know me well, are aware of the fact that I am a rather disciplined person, though I don’t like to be restricted in any ways. I myself like assigning tasks to myself. Freedom is not just a desire for me, but it is a concrete freedom. Here I mean the creational freedom and also my entire life. I can be free because I do the things that I like and enjoy in each moment of my every-day life, whether I am at my workplace, among my family or in my studio. Longing for freedom is present in each of us, though it means different things for different people. For me, the creative freedom is the idea by which the material annoyances can be dwarfed, of course I have a more than understanding family background for this. This, of course, is not in opposition with the fact that I am working at the Cultural Center of Harghita County, as there I can apply my graphical knowledge in designing the events of the Institution. I could just mention the present outlook of the Centre, the appearance of the home-page, the symbol, the presentation booklet. These, however are not personal achievements, there's a harmonized, well-functioning team work behind them. My other task is to make a high quality, modern visual appearance to our periodical and unique events. I intend our fliers, our posters to communicate not merely by presenting our logo, but also by representing the deliberate image of our institution.
I have given a lot of thought about what I would really like to include of me in this selection of the last half century’s accomplishments. I have not intended a retrospective album. I would like to make accessible all the things which truly characterize me and the essence of my career until present. I would rather accentuate my latter period, and my future, unborn works will also be present in this album. My intention is not to tell a process in it, but to make an evidence of the facts, namely that I am who I am, and I have reached this far. To analyze this, I asked a few art historian, publicist, art critic, and mainly all those people who have honored my exhibitions with their opening speech, to write their thoughts about my creations, and look at them in terms of the time which has passed beside me. From the approaches and critiques which are arriving from different directions, I am trying to draw a full picture of my past work.
If I am to make a confession about how I see the balance and the sense of the past half century, I would say that I am pleased with the simple fact that today I am able to talk about my past works. In the future I will also look for those opportunities where I can fully devote all my energies to creating. Here I mean mostly the autonomous art. To realize all this, I necessarily need quietness, silence and solitude. This is the only way to measure, to go over all the mass of information (out of which only a modest percentage preoccupies the artist) and afterwards to formulate and communicate what is worthy.
Miercurea Ciuc, March 20th. 2009.
Cseke Gábor
There are many examples for several people to celebrate their birthdays with huge parties. For a moment, I was also tempted by the vain wish to celebrate this important moment of my life in an unconventional way. I finally decided that it will be enough for me to have a good look at myself in the mirror and edit a festive album. Exactly the one that your are holding in your hands. This book is mainly a report of my works: my aim is to show a cross-sectional view of my entire artistic activity. In order for me to find my way through, I tried to clarify before myself how many “boxes”, faces my activities have, which all fill my days.
I am taking them into account:
a). Active visual arts. I often say: I graduated the design major, that is why I am painting and I also create sculptures. But I think it doesn’t matter what one’s major is, the most important thing is for a person to be able to account for himself.
b). Assignment at the workplace. I am the manager of the visual arts department of the Cultural Center of Harghita County, my status is cultural clerk, but in practice I am printing designer, applied graphic artist, or even designer. My colleges and my managers are all appreciating me, I don’t have time to be bored.
c). My own business. Design for me is a completely different world, I separate it from all my other things. The previous one is an art-form, this is a profession. I also designed crawler tractors, most precisely three prototypes, which were also exported to other countries. Nowadays this kind of work is consisted mainly of interior design. The design is based on interior principles, anything could be the case.
d). Artistic organizing work. For a few years now, I have been dealing with organizing the Harghita County Visual Arts Exhibition, which is kind of a community-creating event, not a mechanical inventory of our region’s artists’ yearly activity. This is the time and place where we, as a community, can live the fact that we all depend on each other in a professional interactive way. Miercurea Ciuc has a faithful, well-educated audience, which is – willingly-unwittingly - developing day by day, and this way becoming more and more connoisseur. This, I find a very healthy thing. In our region there's one artist for every thousand person, which is a very good average. When I once made an inventory of the visual artists, I counted about ninety professional artists. There is just a few exceptions, who don't have a university degree, nevertheless they have been certified by their profession.
e). Camp-leader. For a few years now, at the end of each summer, we are organizing an international visual arts camp, called Free Camp, which means an almost unlimited creative freedom for the artist who are participating from Romania, Hungary and other European countries, we have guest even from Far East. The creational work, which consists of several days, is located in one single studio, and it is a kind of an interactive school for us all. The channeling of this shoreless creativity-mood is my responsibility in every case.
There are some persons, who say about my artistic ambitions, that they turn away from the figurative imagery, and that they bear upon themselves the marks of a more abstract art-vision, both in form and in concept. I would put it differently, in a more nuanced manner, after all the notion of figurative does not explicitly mean to me the realistic portrayal of the human figure, but the elements of reality, acting with a symbolic force. Sometimes in my works, the human figures also appear, these are mostly women figures, or they are only signs of them. The woman body and her spirit is such a complicated thing that it can be used to express any other thought. I took advantage of this fact and haven't always portrayed its beauty or at times its ugliness in all their extent. One can transmit more with details. This is why I used the "more with less" as method of communication, leaving room for further analysis. We are driven by man-centeredness even where we are suspecting a total abstraction. The reason of this is that it is very hard to break away from any human feelings, from relation-systems and from the connections between these, in other words from those things which define ourselves: from the relation between the self and the community. The difference of all these appearance forms give me the diversity. Furthermore, for me, the concept of figurativeness, does not only mean the human itself, but I include also the tangible realities which are surrounding us.
As an artist, I cannot complain about the fact that I would be unpopular or unappreciated, etc. My works have arrived at different places in Transylvania and also in other countries, and I have often experienced (even though I did not formulate it) that those people, who own a Botár picture, can call themselves lucky. I was wondering what it was that made my pictures attractive for others. While painting, I don’t even think that I should look for something to please the viewer's eyes. I have some works, through which I can clearly communicate, when the topic is just a single impression’s representation. I noticed that usually these are the pictures which the public likes the most, although these pictures aren’t the ones which are most typical of me, but the ones in which the viewer has the opportunity to think the picture through with me. Usually I don’t classify my works anywhere. It doesn’t really matter for me what my works are called, it is only an expression, the creation remains as such. In case I have to use a more sophisticated notion, I would say that my works are close to neo-expressivism or to organic abstraction. Apart from all these, I am trying to be very sincere in my creations. This could be the main reason why people like my pictures.
Those people, who know me well, are aware of the fact that I am a rather disciplined person, though I don’t like to be restricted in any ways. I myself like assigning tasks to myself. Freedom is not just a desire for me, but it is a concrete freedom. Here I mean the creational freedom and also my entire life. I can be free because I do the things that I like and enjoy in each moment of my every-day life, whether I am at my workplace, among my family or in my studio. Longing for freedom is present in each of us, though it means different things for different people. For me, the creative freedom is the idea by which the material annoyances can be dwarfed, of course I have a more than understanding family background for this. This, of course, is not in opposition with the fact that I am working at the Cultural Center of Harghita County, as there I can apply my graphical knowledge in designing the events of the Institution. I could just mention the present outlook of the Centre, the appearance of the home-page, the symbol, the presentation booklet. These, however are not personal achievements, there's a harmonized, well-functioning team work behind them. My other task is to make a high quality, modern visual appearance to our periodical and unique events. I intend our fliers, our posters to communicate not merely by presenting our logo, but also by representing the deliberate image of our institution.
I have given a lot of thought about what I would really like to include of me in this selection of the last half century’s accomplishments. I have not intended a retrospective album. I would like to make accessible all the things which truly characterize me and the essence of my career until present. I would rather accentuate my latter period, and my future, unborn works will also be present in this album. My intention is not to tell a process in it, but to make an evidence of the facts, namely that I am who I am, and I have reached this far. To analyze this, I asked a few art historian, publicist, art critic, and mainly all those people who have honored my exhibitions with their opening speech, to write their thoughts about my creations, and look at them in terms of the time which has passed beside me. From the approaches and critiques which are arriving from different directions, I am trying to draw a full picture of my past work.
If I am to make a confession about how I see the balance and the sense of the past half century, I would say that I am pleased with the simple fact that today I am able to talk about my past works. In the future I will also look for those opportunities where I can fully devote all my energies to creating. Here I mean mostly the autonomous art. To realize all this, I necessarily need quietness, silence and solitude. This is the only way to measure, to go over all the mass of information (out of which only a modest percentage preoccupies the artist) and afterwards to formulate and communicate what is worthy.
Miercurea Ciuc, March 20th. 2009.
Cseke Gábor
Botár László - artistic message
"Art is a miraculous coincidence of effort, talent and imagination."
Liberty and destiny together give sense to human life. The independent artist has the firm aim of following his destiny by constantly renewing his work of art.
Botar Laszlo - by his permanent search for modern artistic language, by his persevering experimenting of new techniques, by his untiring imagination - has become a remarkable landscape-painter of Harghita county.
He came out as a member of the "Atelier 35" Group (1 982) and later as a graduate of the "Ion Andreescu" Academy of Fine Arts, Cluj (1984). His first compositions designed for public institutions presented him as a modern artist with original conceptions, interested in expressing ideas, decorative and functional elements in perfect harmony.
Gradually the industrial designer has developed into an independent artist. His works of art presented at individual or collective exhibitions, sent to national and international competitions show how Botar Laszlo has cultivated his personal artistic means of expression, how he has come to maturity.
Learning from the universal classical values and respecting his masters' teaching (Nagy Pal, Torok Pal, Barabas Eva, Bordi Geza, Salvanu Virgil, Cheptea Savel), he has developed his own original style. Even his early works - mainly landscapes - are not the slavish imitations of reality but the subjective recreations of it.
The paintings of the 1987-1988 period - dominantly in brown - fascinate the spectator with their peaceful, lyrical atmosphere. The still lives and landscapes captivate us with their calm - and in the same time - stirring lines. This duabity, as well as the play of lights and shadows give the painting a special, subtle rhythm.
The individual exhibition in 1 995 brought a great surprise for Botar's admirers. He changed his theme and technique. The exposed oil-paintings like: Remembrance, Window to the World, Gesture in Red, The Three Solitaries, Mirror, Old Fellow, Woman without Flowers, Nest, Suffering, Dream, Truth, Triangles, Crying Bird, Crowned Hen - thanks to the disquieting presence of living beings - have become dominated by humaneness.
Botar's ardent need for work and for self-expression explain his presence at the fine art events in the country and abroad. The poetic and symbolic content of his work and his message explain his professional success and appreciation. His works are a skillful combination of grotesque and bizzare, of subtle and unquiet.
Women-Windows was the title of the recent individual exhibition. The 42 exposed paintings - all created with mixed technique -present the artist as being a shocking, post-modern creator. They prove as well that Botar Laszlo continues experimenting with forms and colours. The chosen motives - Eroticism - Windows - have already been developed many times by unnumerable artists / poets, musicians, painters. But the way in which Botdr Laszlo treats them is captivating. "Each painting is - above all - a starting point from one sphere to another one" - declares the painter. This idea is fully proved by the females presented in these paintings.
The Window cycle genuinely proves that art is a production of human soul. When combining the colours, Botar Laszlo seems to add to this combination a bit of his soul. These paintings - Window in Red, Blue Window, Another Window - are real mirrors of a dream-world, "certificates" of the visible existence.
They express man's eternal doubt, his constant and endless search for certitude. While reproducing his ideas and feelings, the artist reproduces as well beauty and emotion.
1998
Dr. Nicolae I. Bucur
"Art is a miraculous coincidence of effort, talent and imagination."
Liberty and destiny together give sense to human life. The independent artist has the firm aim of following his destiny by constantly renewing his work of art.
Botar Laszlo - by his permanent search for modern artistic language, by his persevering experimenting of new techniques, by his untiring imagination - has become a remarkable landscape-painter of Harghita county.
He came out as a member of the "Atelier 35" Group (1 982) and later as a graduate of the "Ion Andreescu" Academy of Fine Arts, Cluj (1984). His first compositions designed for public institutions presented him as a modern artist with original conceptions, interested in expressing ideas, decorative and functional elements in perfect harmony.
Gradually the industrial designer has developed into an independent artist. His works of art presented at individual or collective exhibitions, sent to national and international competitions show how Botar Laszlo has cultivated his personal artistic means of expression, how he has come to maturity.
Learning from the universal classical values and respecting his masters' teaching (Nagy Pal, Torok Pal, Barabas Eva, Bordi Geza, Salvanu Virgil, Cheptea Savel), he has developed his own original style. Even his early works - mainly landscapes - are not the slavish imitations of reality but the subjective recreations of it.
The paintings of the 1987-1988 period - dominantly in brown - fascinate the spectator with their peaceful, lyrical atmosphere. The still lives and landscapes captivate us with their calm - and in the same time - stirring lines. This duabity, as well as the play of lights and shadows give the painting a special, subtle rhythm.
The individual exhibition in 1 995 brought a great surprise for Botar's admirers. He changed his theme and technique. The exposed oil-paintings like: Remembrance, Window to the World, Gesture in Red, The Three Solitaries, Mirror, Old Fellow, Woman without Flowers, Nest, Suffering, Dream, Truth, Triangles, Crying Bird, Crowned Hen - thanks to the disquieting presence of living beings - have become dominated by humaneness.
Botar's ardent need for work and for self-expression explain his presence at the fine art events in the country and abroad. The poetic and symbolic content of his work and his message explain his professional success and appreciation. His works are a skillful combination of grotesque and bizzare, of subtle and unquiet.
Women-Windows was the title of the recent individual exhibition. The 42 exposed paintings - all created with mixed technique -present the artist as being a shocking, post-modern creator. They prove as well that Botar Laszlo continues experimenting with forms and colours. The chosen motives - Eroticism - Windows - have already been developed many times by unnumerable artists / poets, musicians, painters. But the way in which Botdr Laszlo treats them is captivating. "Each painting is - above all - a starting point from one sphere to another one" - declares the painter. This idea is fully proved by the females presented in these paintings.
The Window cycle genuinely proves that art is a production of human soul. When combining the colours, Botar Laszlo seems to add to this combination a bit of his soul. These paintings - Window in Red, Blue Window, Another Window - are real mirrors of a dream-world, "certificates" of the visible existence.
They express man's eternal doubt, his constant and endless search for certitude. While reproducing his ideas and feelings, the artist reproduces as well beauty and emotion.
1998
Dr. Nicolae I. Bucur
Botár László
Részletek a “Megélt pillanatok” című művészalbumból
Van rá példa, hogy valaki kerek születési évfordulójának héthatárra szóló dínomdánommal állít emléket. Egy pillanatra engem is megkísértett a hiú szándék, hogy valamely rendhagyó módon emlékezzek meg életem e sorsdöntő eseményéről, de aztán úgy döntöttem, elég lesz, ha ötvenéves születésnapom alkalmából jól megnézem magam a tükörben, s egy ünnepi albumot állítok össze. Éppen azt, amit most ön a kezében tart.
Az ünnepi számvetés ürügyével készült könyv tulajdonképpen munkabeszámoló: eddigi tevékenységem sokfelé nyúló, változatos keresztmetszetének szántam. S hogy el ne tévedjek benne, próbáltam tisztázni magam előtt, hányféle "doboza", arca létezik annak a tevékenységnek, ami napjaimat kitölti.
Sorra veszem őket...
a) Aktív képzőművészet.
Szoktam mondogatni: designt végeztem, ezért festek, és olykor szobrot is készítek. De úgy hiszem, nem az számít, ki mit végzett, hanem az, hogy az ember tudjon magával elszámolni.
b) Munkahelyi megbizatás.
A Hargita Megyei Kulturális Központ vizuális művészetek irányítója vagyok, státusom szerint kultúrhivatalnok, de az esetek többségében gyakorló nyomdai tervező, alkalmazott grafikus vagy ha a helyzet úgy követeli, formatervező. Munkatársaim, főnökeim megbecsülnek, nincs időm unatkozni.
c) Saját vállalkozás.
A design számomra egészen más világ, külön is választom. Az előbbi művészet, ez szakma. Terveztem én lánctalpas traktort is a régi világban, méghozzá három prototípust, amelyekből exportáltak is. Mostanában az ez irányú munkám belsőépítészeti tervezésekből áll. A formatervezés belső elveken alapszik, bármiről is legyen szó.
d) Művészeti szervezőmunka.
Jó pár esztendeje szervezője és lebonyolítója vagyok a Hargita Megyei Képzőművészeti Tárlatnak, ami nem gépies seregszemléje a vidékünkön élő képzőművészek éves tevékenységének, hanem egyfajta közösségteremtő esemény, amelyre összegyűlünk és közösségként is megéljük azt, hogy szakmailag is interaktív módon függünk egymástól. Hűséges, ugyanakkor jól kinevelt közönsége van Csíkszeredának, amely nap mint nap akarva-akaratlan is formálódik, és ezáltal egy bizonyos szinten mindinkább műértővé válik. Ezt nagyon egészséges jelenségnek vélem. Itt legalább ezer emberre jut egy képzőművész, és ez nagyon jó arány. Amikor egyszer a megyei tárlathoz felleltároztam a képzőművészeket, mintegy kilencven szakavatott művészt számláltam össze. Néhány kivétel akadt csupán, akiknek nincs felsőfokú végzettségük, de őket már a szakma többszörösen igazolta.
e) Táborvezetés.
Nyár végén, koraősszel pár esztendeje rendszeresen sor kerül Csíkszeredában a Free Camp elnevezésű nemzetközi alkotótábor megszervezésére, amely szinte korlátlan alkotói szabadságot jelent a rajta részt vevő romániai, magyarországi és más európai országokból érkezett, sőt, távol keleti képzőművész vendégeink számára, s mert közös műteremben folyik a több napra szóló munka, egyfajta interaktív iskola is mindannyiunknak. E parttalan alkotókedv mederben tartása minden esetben az én tisztem.
Művészi törekvéseimről állítják egyesek, hogy azok elfordulnak a figuratív ábrázolástól, s egyfajta fogalmilag-képileg elvontabb művészeteszmény jegyeit viselik magukon. Némileg másként, árnyaltabban fogalmaznék, elvégre a figuratív fogalma nem kimondottan a realisztikus ábrázolási módon megjelenített emberi alakot jelenti számomra, hanem szimbólumerővel ható valóságelemeket. Olykor az emberi alak is felsejlik alkotásaimban, ezek jórészt női figurák vagy éppen csak jelzések. A női test és a benne rejlő lélek annyira bonyolult, hogy bármely gondolat tolmácsolására alkalmas. Gyakran éltem is e lehetőséggel és nem mindig teljes méretű mivoltában ábrázoltam szépségét, olykor rútságát. A részletekkel tömörebben lehet közölni. Ezért választom a „kevéssel többet“ közlési módot, helyet hagyva a továbbgondolásnak is. Ahol teljes elvonatkoztatást sejtünk, ott is az emberközpontúság vezérel, mert nehéz elszakadni az emberi érzelmektől, kapcsolatrendszerektől, ezek egymásra gyakorolt viszonyától és egyáltalán attól, ami mindannyiunkat meghatároz: az én és a közösség viszonyától. Mindezek megjelenítési formájának különbözősége adja nálam a sokszínűséget. Továbbá a figuratív nálam nemcsak az embert jelenti, beleértem a minket körülvevő, letapintható valóságelemet is.
Mint művész, nem panaszkodhatom arra, hogy népszerűtlen, meg nem értett stb. lennék. Munkáim sokfelé eljutottak Erdélyben és a határokon túlra is, s nem én fogalmaztam meg, viszont gyakorta tapasztaltam: ma már aki egy-egy Botár szignójú képet birtokol, az szerencsésnek mondhatja magát. Sokat töprengtem rajta, mi az, ami vonzóvá teszi mások szemében a képeimet? Hiszen amikor készítem őket, egyáltalán nem is gondolok arra, hogy valamivel is a néző kegyeit keressem. Vannak olyan munkáim, amelyek révén egyértelműen közlök, amikor csaknem egyetlen impresszió láttatása a téma. Úgy vettem észre, hogy az ilyen munkákat kedvelik szélesebb körben, de érdekes módon nem ezek a rám leginkább jelemzőek, inkább az a fajta láttatás, amikor együtt gondoljuk végig a képet a nézővel. Amúgy nem szoktam a munkáimat sehová besorolni. Számomra teljesen mindegy, minek nevezik, az csak egy kifejezés, attól még a munka munka marad, de ha már magamnak is valamely szofisztikált elnevezést kell használnom, akkor úgy látom, hogy a neoexpresszivizmust vagy az organikus absztrakciót érintik munkáim. Mindezeken túl próbálok messzemenően őszinte lenni alkotásaimban. Könnyen meglehet, hogy leginkább ezért szeretik képeimet.
Akik ismernek, tudják: eléggé fegyelmezett vagyok, de ki nem állhatom, ha gúzsba kötnek. Én magam szeretem saját magamat feladatokkal ellátni. A szabadságvágy nálam nem egyszerűen csak vágy, hanem tényleges szabadság. Gondolok itt az alkotói szabadságra és egyáltalán a létformámra. Szabad tudok lenni, mert mindennapjaim bármely pillanatában azt teszem, ami örömmel tölt el és ami foglalkoztat, legyen az munkahely, család vagy műterem. A szabadságvágy mindannyiunkban benne él, csak egyénenként másként értelmezzük. Nálam az alkotói szabadság az, ami mellett eltörpül az anyagi nyűg, persze ehhez megvan a több mint megértő családi hátterem.
Ez természetesen nem áll ellentétben azzal, hogy mindennapi munkahelyemen, a Hargita Megyei Kulturális Központnál grafikusi tudásom meghatározó módon, ugyanakkor a megszabott keretekhez igazodva érvényesül az intézmény rendezvényeinek látványterveiben is. Említhetném a Központ mostani arculatát, honlapjának megjelenési formáját, emblémáját, bemutató füzetét. Ezek azonban nem személyes eredmények, hanem jól működő, összehangolt csapatmunka áll mögöttük. A periodikus vagy egyedi rendezvényeinknek is feladatom színvonalas, korszerű egyéni vizuális megjelenítési módot megfogalmazni. Igyekszem, hogy szórólapjaink, plakátjaink, meghívóink ne csak a logo megjelenésével közöljék a hovatartozást, hanem viseljék magukon intézményünk átgondolt arculatát.
Sokat töprengtem, mi legyen az, amit az itt következő válogatással mindenáron szeretnék magamról felmutatni az eltelt fél évszázad művészeti megvalósításaival. Nem retrospektív albumra gondoltam. Azt szeretném elérhetővé tenni, ami ténylegesen jellemez engem és ami az eddigi pályafutásom lényege. Inkább az utóbbi periódust láttatnám hangsúlyozottabban, sőt valamiképpen a még meg nem született munkák is helyet kapnak az albumban. Nem folyamatot kívánok elmesélni benne, hanem bizonyítható tényállást közölni. Azt, hogy ez és ez vagyok a mai napon, hogy eddig a pontig jutottam el. Ennek beméréséhez fölkértem egy sor művészettörténészt, publicistát, műkritikust, köztük azokat, akik alkotó gondolataikkal már megtisztelték kiállításaimat megnyitó beszédeikben, vessék papírra mai gondolataikat alkotásaimról, az eltelt idő távlatában. A több irányból érkező megközelítéssel és kritikával próbálok teljesebb képet rajzoltatni eddigi munkásságomról.
Ha vallomást kellene tennem, hogy miben látom az életemből eltelt fél évszázad mérlegét, értelmét, akkor azt mondanám: elégedett vagyok azzal a ténnyel, hogy ma egyáltalán beszélhetek eddigi munkásságomról. A jövőben is keresni fogom az olyan alkalmakat, amikor csakis és teljes mértékben az alkotásnak szentelhetem minden energiámat. Itt mindenek előtt az autonóm művészetre gondolok. Ehhez föltétlenül szükséges a nyugalom, az effektív csend és egyedüllét. Csak így lehet megérlelni, átgondolni azt az információhalmazt, aminek csak egy szerény hányada mindaz, ami az alkotó személyét foglalkoztatja, majd megfogalmazni és közölni azt, ami erre érdemes.
Válaszlok Cseke Gábor kérdéseire
Csíkszereda, 2009. március 20.
Emlékeimből
A tanulásról
Valamikor, talán hetedik osztályban, amikor elég jó státusnak örvendtem mint művészetis diák, egy alkalommal Márton Árpád a György Öcsi (aki azóta más hivatásnak hódol) festményét emelte ki példaként a színharmóniára. Hát én adddig eleget nyűgöltem, hogy szépen egymás mellé rakosgassam a színeket, s akkor jött a nagy példa, ahol a kobaltkék és az angolvörös olyan szürkéket adott s méghozzá monoton módon az egész felületen, amit tanárom színharmóniának nevezett. Na mondom, ez valószínűleg a városi értelemben vett összhang lehet, mert én, a faluról jött, tudtommal a legszínesebbet próbáltam adni magamból és azt harmonizálni. Végül is, nekik volt igazuk és ebből próbáltam tanulni. Mégpedig azt, hogy nem kell mindent kifesteni, mert kevesebbel is lehet sokat mondani. Erre azóta többször is megtanítottak. Akkortájt sajnos, még nem így éltem meg, hanem csak mérgelődtem, viszont ez is egy csepp volt ahhoz képest, amit vedresleg kaptam utána Török Pál, Bordi Géza, Barabás Éva, Hunyadi László, Kiss Levente és (nem véletlen hagytam a végére) Nagy Pál tanításaiból. Ezt tetézte Salvanu Virgil “bácsi”, a design tanszék akkori vezetője. A névsor nem teljes, de ha ők jutottak eszembe, az nem lehet véletlen. Epizód volt ugyan, de igaz.
A színekről és másról
Egy vajai, vagy talán rezi alkotótáborban egy másik, indulásomat pátyolgató tanárom, Gaál András tájképezés közben eldugta előlem a fekete színű pasztellkrétát, hiszen elvei szerint a fekete nem szín, így rákényszerített arra, hogy annak hiányában fessek képet. Kuncogott, hogy sikerült kitolnia velem, de én csak azért is kerítettem feketét! Szerintem, ha nincs fekete egy képen, akkor nincs élet sem, ugyanis a kontraszt az, ami életre hívja a színeket. Nálam mindig jelen van a fekete, mert életre tudja kelteni a halovány színek bármely árnyalatát és ettől a fekete is színné válik. Egymagában is árnyalatokat, színként pompázó, monokrom színgazdagságot képes elénk varázsolni.
Ezúton mondanék köszönetet tanáraimnak, amiért huncutkodásaikkal észrevétlenül hozzásegítettek lényeges vizuális törvényszerűségek felismeréséhez. Külön köszönet Márton Árpádnak, aki esetleges fenéken billentés kilátásba helyezésével nyomatékosította véleményét: nem a rádió-tévészerlő szakma a nekem való, mert annak idején feszt ez szerettem volna lenni, Fazakas Csaba lelki jó barátommal karöltve. Az idő tanáromat igazolta: az említett, korábban áhított szakma mára kihalt...
Kicsi fiú ...
Így nevezett Salvanu Virgil tanár Úr, aki katedrafőnököm volt a design tanszéken. S tanítóm a szó legnemesebb értelmében és a szakmában, továbbá emberi tartásban egyik fő példaképem. Ő volt az, aki megtanított gondolkodni, ésszerűen alkotni és tetteimet értelmessé varázsolni. Csalafinta módon mindig csak keveset kérdeztem tőle, hogy többször tehessem ezt meg, mert tudtam, hogy bármilyen bagatell érdeklődésemre teljes művészet- vagy designtörténeti, kultúrszociológiai körettel kapom a választ. Megtanultam, hogy a kérdezés talán a leghatékonyabb módja a tanulásnak, mert kérdéseinkkel mi irányítjuk a tanárt, és ő tudja ezt, boldog is, hogy kérdezünk és válaszaival kitölti azt az űrt, ami különben fölöslegességében szétpukkanna a kobakunkban. Köszönettel tartozom neki és általában az akkori főiskolai programnak, hogy tudatosítani próbálták bennem, mihez nem értek. Kérdés, hogy manapság divat-e ez, mert nagyon hasznos lenne. Ily módon ismerhetjük fel korlátainkat, és ha szakmailag nem is jutunk a csúcsra, fokozott önismeretre tanít, ami meggátol bennünket abban, hogy fejvesztve rohanjunk a trend által felkínált pozíciók elfoglalására.
A táblaképről
Azzal, hogy egy felületet önrendezéssel önállóvá teszek, saját víziómat próbálom megteremteni olymódon, hogy a kölcsönvett tárgyakat, elemeket, motívumokat kontextusukból kiemelem és azokat újrarendezve mondom el közlendőimet. Szerintem a táblakép ily módon soha nem veszíti el aktualitását és képes dacolni – a jövő elbírálásának pozitív megítélésének reményében – bármely újkeletű trenddel.
Eladás
Életemben az első képet kilencedik osztályos koromban vásárolták meg, akkor majdnem elbőgtem magam... Viszont szívesen emlékszem vissza 1975 nyarára, amikor a marosvásárhelyi művészeti középiskola gyakorlótáborában, Szentegyházán egy állandó múzeum létrehozásának céljával, maga Nagy Imre vásárolt tőlem képet ötszáz lejért, ami aztán az iskola pénztárába folyt be.
Tervezés
A csíkszeredai traktorgyárban, a pályám elején, a szakmámban dolgoztam. Megtanultuk, hogy a tervezésnél belülről kell indulni, a forma a funkcióból adódik, nem pedig úgy, hogy csinálunk egy hülye, pofás rajzot, s akkor azt legyártjuk. Létezik egy rakás ergonómiai elvárás. Amit én terveztem, az eljutott Braziliába, Venezuelába, Németországba, s eleget tett a feltételeknek. Persze, van egy szubjektív tényező, ezt az adja, hogy nem a számítógép a tervező, hanem az ember. A traktor, amit annak idején elképzeltem, csakis az enyém, olyan, mint a saját gyermekem. Igaz, nem volt működőképes, mert a Ceauşescu-időkben olyan tömítéssel gyártották le, amelynek a gumija szénből volt. Ez a technológiai gyöngyszem sokáig volt látható, Csíkszereda Udvarhely felőli bejáratánál, a gyár udvarán. Olyan, akár egy múmia.
Alkotás
Nem jó magunkat, saját alkotásainkat elemezgetnünk. Az utókor művészettörténészeinek lesz az a dolguk, hogy ide-oda rakjanak, osztályozzanak, amikor már elhamvadtunk. Mi értelme lenne egy skatulyába helyezned magad, amíg még azt sem tudod, hogy mit akarsz, mikor teszed le végleg a szerszámaidat? Soha nem gondolok arra, amikor megfestek egy képet, hogy akkor ez most melyik irányzatnak felel meg, hová fogják besorolni. Engem ez nem érdekel, én alkotok.
Megalkuvás
Ugyanazt tehetem, amit a rendszerváltás előtt is tettem. Nem tudom eldönteni, ki mennyire volt megalkuvó a múltban. A képzőművészet univerzális nyelvezeten beszél. Bármit meg lehetett festeni a múltban is, csak a címmel kellett álcázni. Mára enyhült a feszültség, s amikor nyíltan ki lehetne mondani mindent, amit akarunk, mintha megszűnt volna a mondanivaló.
Fergetegben, úszó felhők alatt
Ha a dolgok látszata és lényege egybeesne, nem lenne szükség művészetre, a művészi képre az irodalomban, vagy a festett, rajzolt, a plasztikai képszerűségre a képzőművészetben. Elegendő lenne másolni a természetet, az embert és a maga teremtette környezetét. De a látszat, a fölszín mögött vagy alatt a látványok és igazságok annyi rétegződése rejtezkedik, hogy minden művész megtalálja a maga világát, a maga mondanivalóját a világról.
Botár László legtöbb festményén mintha végigsüvöltene egy elektromos-mágneses vihar. Mintha ecsetét közvetlenül idegvégződései mozgatnák, a vihart érzékelő hálózati rendszer és annak központjai lüktetve, rángva, reszketve fölfogják és hullámzásokba váltják át az elszabadult részecskék kavargását. Ezért, hogy a festményeken az ecsetvonások oly idegesek, akár nagyobb síkokon szántanak végig, akár szűk térben halmozódnak. Ezért, hogy a testeket, tárgyakat körülfolyondározza egyfajta őselemre hasonlító szürkésfehér háló, megszakadva, csöppekbe gyűlve, majd szertefolyva állandó viharos mozgásban.
Botár László festői világának lételeme a veszély, amiként való világunk maga is veszélytől terhes. Az állandó stressz, a depressziókba bukó kedély, az ideges kisülések világát éljük, és ennek a világnak a kontúrokat elmosó és a színek rendjét-harmóniáját fölborító lényegmozgásait ábrázolják a mintegy nagy és egyetlen rohamban festett, látomásos képek.
A festő áll a fergetegben, úszó felhők alatt, ecsetjét cibálja a vihar, de ő végzi a dolgát.
Bukarest, 1996 július
Szász János
Festőket is termő föld
Aki Csíkban rajzeszközt, ecsetet vesz a kezébe, nehéz igába hajtja a nyakát. Olyan elődök nyomában vagy éppen ellenében kell a maga útját járnia, mint Nagy István, Nagy Imre, Szász Endre. De szerencséje is lehet az idevalóság, mert olyan kortárs mesterek fogják kézen mindjárt legelején a talentumosnak mutatkozót, mint Gaál András, Márton Árpád, Sövér Elek; olyan avangard egyéniség ösztökélheti távoli utakra, idegen tájakra (a piktúrában is tőlünk távoli tájakra), mint a Somlyóról indult Márkos András.
Nemcsak borvizek fakadnak itt, nemcsak pityókát, rozsot, hanem festőket termő is ez az itteni, csíki, gyergyói föld. Nemcsak zord, de színekben, fényekben tobzódó is tud lenni ez a táj.
Botár László az említett „terhekkel-javakkal" áldva-verve járja a maga útját, próbálja megragadni, nem a változót, hanem az örökkön változóban, nemritkán divatozóban az állandót, és azt maga látása, színérzéke, ízlése segítségével munkáiba egyéníteni.
Hargitafürdő, 1966. július 31.
Kányádi Sándor
Rendhagyó facsemete
A rügyfakadást, a kibontakozást, a természet öntörvényét nem lehet megállítani, de a fát, a jövő ígéretét ápolni, gondozni kell. E pár sorban nem esztétikai értekezést, művészeti elemzést akarok, csak egy alkotói életút kezdetébe betekinteni. Az egyén adottságairól a tehetség indíttatásáról, ápolásáról essen néhány szó. A tehetség mellé is, akár a fiatal csemete mellé, támaszt kell állítani, ápolni kell, hogy biztonságosan növekedjen.
Nevelői pályám során sok facsemetét ápolgattam, ezek közül van egy jelenlegi pályatársam, aki az indulása kezdetén egy rendhagyó eset volt. Ha visszapörgetem az időt amikor Csíkszeredában útjára indítottuk az V-VIII. osztályos képzőművészeti oktatást, előítéletekkel, kételyekkel fogadták.
Vajon mi lesz ezekből a gyermekekből, van-e a pályának jövője, milyen kenyér lesz ebből, nem fölösleges időtöltés ez? Megjegyzem, tehetségkutatás során válogattuk, verbuváltuk az osztályközösségeket.
Ezek közt volt egy nyílt tekintetű, értelemtől sugárzó kisfiú, Csíkszentkirályról jött, és ő Botár László. Az első benyomásomban nem csalódtam. Az iskolai évei alatt kiváló tanuló, különleges tehetséggel megáldott serdülő ifjú volt. Ahogy teltek az évek, a tanügyi ciklus vége fele közeledtünk, feltettem a kérdést: ki-ki merre fordítja szekere rúdját?
Valamennyien elmondták elképzeléseiket a pályaválasztásról, a hogyan továbbról. A legnagyobb megdöbbenésemre Botár László nem a művészeti pályát választotta, rádió-televízió szerelő akart lenni. Magamba roskadva álltam az elhatározása előtt, mert az évfolyamának legtehetségesebb ígérete volt. Latolgattam magamban döntésének hétköznapi indítékait, számomra csődhelyzet volt, hirtelen nem tudtam, hogyan tovább. Végül paraszti logikám segített. Ez a kisemberke, a holnap, a kenyér és az általa még nem igazán tudatos művészeti pálya között eldöntötte magában: a megélhetés lehetőségét, a kenyeret választotta. Lelkem mélyén fájt, mert úgy éreztem elveszítettünk egy tehetséges ígéretet.
Végül sikerült meggyőzni a szülőket, a féltett jelöltet, továbbléptetni a pályáján. Azóta is megnyugodva, büszke vagyok rá, mert beváltotta a hozzá fűzött bizalmat, éli és uralja a talentum adta változatos lehetőségeket. Alkotói-szervezői tevékenységével behelyettesül korunk elvárásaiba, önzetlenül szolgálja a közösséget, fáradhatatlanul szervezi a művészeti események sorozatait.
Kozmikus sebességgel rohan az idő, kérdés: hogyan tudunk, miként behelyettesülni a mi féltve őrzött hagyományainkkal az egyre gyorsuló áramlatok örvényei közé? Hiszen annyi lelki batyunk van a múltunk szekerén, lelkünk mélyén, ezt miként és hogyan szabjuk át századunk szellemi sodrásaira?
Úgy érzem, alkotótestvéremnek, a pályatársnak valahol sikerült átmenteni gátlásoktól mentesen, újrafogalmazni a múltat a jelennel, mert nyitott, dinamikus határozott, nagyon céltudatos kísérletező alkat, a belső ösztöne, tudata birtokában kimondja véleményét, korunk képei üzenetévé varázsolja azokat.
2009
Márton Árpád
A megszakított rituálék üzenete
Ne próbáljunk narratív tartalmakat keresni, Botár László tartalmai kizárólag képiek – szigorúan, zárt rendszerben rajzolódnak, de nem nélkülözik a humort, a cinizmust és az öniróniát sem. Nem téveszthetnek meg a figurativitásra utaló formai tömörítések, melyek nyelvre nem lefordítható tartalmakra utalnak. Sokkal inkább csak a szubjektumra – és annak egyszerű létéről, nem pedig hogyanjáról, milyenjéről tudósítanak. Ezeknek az alkotásoknak nincs elbeszélhető történetük; létük ott kezdődik, ahol a szó, a verbalizálható befejeződik.
Ikonográfiája alapelemei az önmagukban zárt formák – csak létezésüket igazoló formai tartalmak hidegbe-melegbe forgatott egymásravetülései egy képben, egy időben. A választott fizikai dimenzió végtelen tiszteletben tartása mellett, képei sokszor egy táji domborzatot idéző felületi formát képeznek, ahol a faktúrák és textúrák felerősítik a képi lüktetés érzetét. Ez az ismerős–ismeretlen életszerűség a hordozója a valóságból épülő sajátos vizuális és tartalmi fikciónak, mely a képeit jellemzi.
Alkotásai iskolapéldái az organikus képi építkezésnek.
A valóság érzetszintű (érzékletes) és cselekvő letapogatását, a képzetszinten felépített, végül formailag és műveletileg is bemutatott képépítés követi. Így a képek az interiorizált cselekvő gondolkodás képi lenyomatai is egyben. A képélményt alakító gesztusok, az ösztönös és a kognitív képi eszközrendszer és struktúrák, a valóság és a valóságos szimbolikus és képzetszerű megkettőzése számunkra is megérezhetővé, követhetővé teszi a műveleti gondolkodást.
A lázadás formái gesztusokban és a harmadik dimenzió próbálgatásában csúcsosodva arról győzködik a szemlélőt, hogy további dimenziókban gondolkozzon, amelyek már nem fizikálisak, hanem sokkal inkább mentálisak.
Talán ebből származtatható a szakralitás érzete is, amelyet e képek mindegyike igen nagy erővel sugall. Két irányból történik ennek megközelítése – egyrészt egy nagyon elvont mentális szinten, másrészt a fizikálisan is jól követhető megszakított rituálék sorában.
Ez a megtört, megtorpanó gesztusok transzcendenciája – a magatehetetlenség megannyi vetülete – jól leképezi azt a folyamatot, amikor a művész már azon a ponton alkot, ahol a kép és a képi problematika önálló életre kel, öndinamikájával a művészt is magával sodorva, s önmagát is a képi folyamat kétségbeesett tehetetlen résztvevőjévé téve.
Mert jó az, amikor a művész feloldódhat s megszűnhet a képben. Itt nincs helye a profán esztétizálásnak.
2009
Fazakas Csaba
Botár teret szerkeszt
Az elmúlt ősszel a budapesti Városligetben, a Magyar Alkotók Házában láthatott a pesti képnézegető közönség néhány Botár-képet. (Nem először, persze, hiszen már a „régi világban” is láthattunk tőle rajzokat a legendás Fiatal Művészek Klubjában). A Magyar Festészet Napja 2008 októberi kiállításán azonban elsősorban szakmai közönség volt jelen, kritikus, de értő szemmel. Az alábbi néhány mondat a megnyitó utáni beszélgetés kivonata, melyen, mint szervezőt, a kiállítókról kérdeztek.
Botár képei erős érdeklődést keltettek. A festő kollégák egy részének véleménye az volt, hogy a heves „akció-festés”, az absztrakt expresszionizmus sajátos eszköze ellentétben áll a képein látható „ábrázoló szándék”-kal. Úgy gondolom, itt is hangsúlyozva, hogy ez a megállapítás azért téves, mert a festés módja pusztán eszköz, míg a „szándék” már a témához, a mondandóhoz tartozik.
Botár László festményei elvi alapon nem illeszthetők be az absztrakt expresszionizmus vagy az európai informel körébe. Ezek ugyanis tagadják a festmény három dimenzióját; ideológiájuk szerint a kép a síkon van. Botár azonban a legelvontabbnak tűnő képén is teret szerkeszt (Harc és álom, Figyelem). Természetesen, a kép a „síkon van”, de az erőteljes ívekkel megmozgatott festék-pászmák, a csorgatott vonalak a kép virtuális terét is erősen megmozgatják (Izzásban). Képeinek szerkezete, komponálásmódja meg egyenesen levezethető a nagybányai és székely festők mesterfogásaiból. Ahogyan Ferenczy Károly és Iványi Grünwald Béla „fordította el” a táj adta inspirációknak megfelelően a hagyományos tájkép-sémát, azt már Nagy István és Nagy Imre természetesen kezelte. Botár László képeinek térszerkezetén már szinte anyanyelv-szerűen használja ezt az eszközt.
Tájképei (Esztena, Este stb.) az erdélyi tájfestészet hagyományait folytatják, ám frissességüket, az élmény intenzitását nem az impresszionisztikus festésmód biztosítja, hiszen Botár más hozzáállással indít: számára a táj-élmény is akciófestést kíván; azonnali és heves mozdulatokkal. Ellentmondásnak hangzik (a művészettörténet fogalmainak iskolás értelmezése szerint), de nem az: Botár László tájai avangard tájképek.
2009
Pogány Gábor
Botár László művészi útja
2004 nyarán szemrevaló, ízléses tárlatfüzet – mit füzet? album! – jelent meg a Hargita megyei képzőművészeti tárlat alkalmából, az első ilyen a régió képzőművészeti életéről, alkotóiról átfogó képet nyújtó kiadvány a rendszerváltozás óta. Egyik szerkesztője: Botár László. (Aki, mellesleg, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó sikeres Műterem-sorozatának arcélét is – tervezőként – meghatározta...)
Botár László képzőművész – végzett szakmája szerint: designer – az utóbbi másfél évtizedben szervezői szerepet vállalt a vizuális művészetek érdekképviseletében, s előbb a Hargita Visual Art társaság elnökeként, hosszú évek óta a Hargita Megyei Kulturális Központ keretében végzi az ezzel kapcsolatos napi feladatokat...
Jó harminc éve vesz részt Botár László a képzőművészeti életben, azóta számtalan kiállítása volt idehaza és külföldön, néhány köztéri alkotása is áll Csíkszeredában, Zsögödön és a parajdi sóbányában...
Kérdésemre, vajon elégedett-e mindazzal, amit mostanig elért, a művész válasza a szokásosan elvárható: természetesen nem. Eddigi eredményeit elkönyveli, de újakra számít. Ugyanakkor bevallja: még diákkorában azt hitte, hogy választott mestersége, a design összebékíthető a művészettel, vagyis a műalkotások szintjén lehet művelni.
A tanulás, a tapasztalatok és művészi kísérletei ráébresztették arra, hogy mindez bohó illúzió, fából vaskarika. A design ipar, a művészet művészet. Viszont kimondottan hasznos és termékeny dolog a köztük lévő átjárókat, rejtett összefüggéseket és ösvényeket felkutatni és bejárni.
Pedig az első nagy – és intenzitásban azóta is páratlan, megismételhetetlen – alkotói élményt pár hónappal az egyetem végzése után, a csíkszeredai traktorgyár mellett működő brassói kutatóközpont fiókjánál éli át, lánctalpas traktor tervezése közben. Fel volt dobódva attól is, hogy nem kellett arra gondolnia, mennyi pénzbe kerül a tervezésben nem egyszer beütő kudarc; egyáltalán, semmi nem volt, ami visszahúzza.
Mára már óvatosabb lett. Kiszámítottabb. Megtanulta a munkamegosztás, az optimális önterhelés leckéjét. Hivatali munkája mellett formatervezői vállalkozást is működtet, s ugyanott, mikor megunja a „termelő munkát", egy paravánt megkerülve, egy lépéssel máris a műtermében találja magát, s dolgozik, amíg bele nem fárad.
Többrétű tevékenységének köszönheti a festészetében mind karakteresebben megmutatkozó saját hangját: „A kiszámítottságot sugalló formarend és a szabályozatlanság, az egzaktságra törés és a véletlenszerűségek érvényesülése egyszerre érlelik Botár László képeit" – állapítja meg róla a műkritikus Szatmári László. Botár végtelennek tűnő (mert soha nem lehet abbahagyni) akt-sorozatán – amihez rendkívüli módon ragaszkodik – különösen meglátszik az, hogy „a szerelem és a miszticizmus egy tőről fakad"...
2005
Cseke Gábor
A festő és festménye
In statu nascendi… A születés pillanatában…
Az utóbbi időben úgy hozta a sors, hogy gyakran Botár László közelében lehettem és többször is láthattam, amint derekára tekert festőköpenyével, színes krétáival, festéktubusaival nekilát, hogy valamiféle időnek és embernek szánt jeleket hagyjon egy fehér vagy színes kartonlapon. Soha nem beszéltem róla, hiszen nem illik munka közben zavarni a művészt, de tájból fakadó pasztellképeinek a megfejtése sem nekem, sem másnak nem okozott különösebb fejtörést, mivel bármely földi halandónak jóval egyszerűbb megérteni mindazt, ami körülötte van, ami abból a külső környezetéből fogan, amely majd mindenki számára látható, megérinthető, megfogható, megtapasztalható és a művésznek nincsen más dolga, minthogy lényegretöréssel, kihangsúlyozással, sajátos színkezeléssel és alaposan kiművelt technikával emlékeztessen az együtt felfedezett vagy még felfedezésre váró világunk részleteire. A harsányabb színek és a markáns vonalak ellenére is leggyakrabban a csendes nyugalom, szétáradó békesség, szívmelengető múltba révedés vagy az időkön és korokon átívelő természetszeretet lengi be ezeket a kézzel szétdörzsölgetett, az árnyalatokkal is tökéletesen bánó krétaporos festményeket, mintha ilyenkor ott, abban a tájban, a hegyek és dombok hajlatában, az öreg házak és a sokat látott fák árnyékában maga a művész is megpihenne, hogy egyszer majd felugorjon és ezt kiáltsa felénk: elég volt a nyugalomból, az élet ennél jóval bonyolultabb, itt a bensőnkben, a tudatunkban és a tudatunk alatt kavarog mindaz, amit valaha megéltünk és átéltünk, aminek olyannyira örültünk és amit oly kínkeservesen átszenvedtünk, amit megosztani szeretnénk valakivel vagy éppenséggel titkolni, elrejteni mindenki elől akár a világ végezetéig. Örülni és bánkódni, félni és szorongani, sóvárogni és kielégülni, az álom útjain gúzsbakötve szaladni és feneketlen szakadékok szélén tántorogni, kidobni az emlékezetből mindazt, amivel mindörökre szeretnénk leszámolni és kétségbeesett igyekezettel megtartani valami egyedit, valami nagyon fontosat, ami félő, hogy mégis mindegyre kiporlik a kezeink közül. Az érzelmeknek és a gondolatoknak, zabolátlan csapongásuknak és fegyelmet óhajtó, rendszerezési kísérletüknek, széthullásuknak és új valóságot teremtő egymásra találásuknak a lehető legöntörvényűbb belső világa ez, amelyet nem csupán a szellem mélyéből felkapaszkodó, ihletnek mondott szavakkal, hanem a képzőművészeti alkotás ösztönösségének és tudatosságának nem egyszer s mindenkorra adott, hanem meglehetősen képlékeny arányú ötvözetével, az általa teremtett formákkal, felületekkel, vonalakkal, jelképekkel lehet még jobban leírni, majd mindig újrakezdve és ritkán végezve ugyanúgy. Botár Lászlót műtermi munkája közben figyelve, gyakran gondoltam arra: az alkotás napjaiban és éjszakáiban voltaképpen két élet találkozik. A festő és a festménye, az alkotó és az alkotás, akik menetközben is birokra kelnek egymással, vitáznak, feleselnek, pofozkodnak, keresik egymáson a fogást mindaddig, amíg meg nem születik az a korántsem mindig megnyugtató, de töredékeiben is tökéletes harmónia, amely szavakra lefordítva úgy hangzik, mint valamiféle zen-buddhista szöveg: te vagy én és én vagyok te. És alighanem így alakul ki a művésznek az a senki mással össze nem téveszthető egyénisége és személyisége, amelyre Botár Lászlónak már régóta nem kell várnia. Fél évszázadon innen sem kellett és kétségtelen, ugyanez a sors vár rá ötvenen túl is.
2009
Székedi Ferenc
A végtelen megtapasztalása
Rend és káosz: rendbe, formákba terelt káosz, káoszt kibontó formák. Ráció és gesztus feszült egyensúlya. Megszakítottságunk, végességünk feledése az erotikában megsejthető örökkévalóságot, mindenséget jelentő folytonosságban. Egymástól különálló dolgok örökkévalóságként való összeolvadása. Homályos foltok, erőteljes színek, rapszodikus vonalak, jelzésszerű formák – állandó mozgás, mely a mozdulatlanság, a tér hiánya és időtlenség illúzióját kelti. Feszültséggel teli játék. Egymásnak feszülő ellentétpárok kettőssége, ami Botár László festészetében minduntalan tetten érhető.
Sok-sok kép, mely mind az Egyet kutatja. Nők, madarak, lovak, totemek, krampuszok időnként alig felismerhető figurái kozmikus atmoszférájukban fenségessé minősülnek át. Mintha csak ürügy lenne a figurativitás, holott – még ha csak jelzészerűen is – alapvető alkotóelemei Botár László képeinek. Emberi perspektívánk lehetőségeit, határait, vonatkoztatási pontjait jelölik. Állandóan visszarántanak, eszünkbe juttatják, ugyanakkor – éppen jelzésszerűségüknek köszönhetően – el is feledtetik a mindenség megismerésére, megsejtésére irányuló vágyakozásunk korlátait, illuzórikus jellegét.
Botár László a lehető legtöbbet próbálja képbe hozni abból, ami emberileg megtapasztalható. A mindenséget vágyik képre vinni, mindazt, amit véges, gondolkodó lényként abból megérezhetünk. Vélt kettőségekre kreált világunkban ugyanakkor józan magabiztossággal tartja az egyensúlyt. A mindig változót, a mindig ugyanazt, a sok-sok egyet, a mozgást, annak folytonosságát, az erotikában megtapasztalható végtelenséget, a fenséges elsöprő, megsemmisítő érzését, ezt a hatalmas erőt, amely minket, halandókat, porszemmé változtat, kordában tartja éberségével, racionalitásával. Színeinek, vonalainak ritmusát geometrikus formáival, tudatosan megszerkesztett kompozícióival fékezi. A kettő végső soron egy: Botár László vagy mi magunk. Ez a fókuszpont. Innen tárul, csak innen tárulhat fel számunkra a mindenség.
Ebben Botár László a végsőkig következetes, feltarthatatlan – még olyankor is, amikor látszólag mellőzi a figurativitást vagy amikor, korábbi munkáihoz képest, újabban már-már meditatív hangokat üt meg, képeit pedig a konkrétumoktól való teljes elvonatkoztatás uralja. Botár László alapjában véve nem változott. Alkotásainak lényegi ellentétpárjai legújabb képein is fellelhetők, letisztultabb formában. Eddigi munkássága összeáll, egésszé, eggyé fomálódik, olyan teljességgé, melyben már fölösleges szétválasztani a részeket, a tájképet az absztrakt-figuratívtól, az érzékszerveinkkel felfoghatót a pusztán gondolatitól, az eltervezettet az esetlegestől; ugyanakkor már nem szükséges mindent jelezni sem, hiszen egy-egy alkotóelem is alkalmas a teljesség előhívására, felismerésére. A tájképeiről is ránkköszönnek kevésbé tárgyszerű munkáinak jól ismert botáros gesztusai és viszont. Legújabb festményein olyan ecsetvonások, színkezelések jelennek meg el-elszórtan, melyek alkalmasak arra, hogy elénk varázsolják azt a másik Botárt, aki a tájképek világában otthonos.
A sok-sok kép ily módon eggyé formálódik Botár László legutóbbi időszakának alkotásain. A vihar elcsendesül, de nem szűnik meg. Csupán világosabb, letisztultabb minden. Magyarázhatjuk a korral is, az eltelt 50 esztendővel, amely azonban nem csupán az idő múlását jelzi, hanem a bölcsességet is egyre elérhetőbb távlatokba helyezi.
2009
Túros Eszter
A közlés művészete
"A művészet az erőfeszítés, a tehetség és a képzelet csodás találkozása."
A szabadság és a sors jegyesek, ölelkezésük adja az élet értelmét. A szabad embernek, a szabad művésznek egyetlen szándéka van: elhivatottságát követni. Amit minden keresztútnál próbál megújítani, a művészi szépet kedvelővel való találkozásra készen.
Botár László nevét úgy ismerik a hargitai, az országos és az azon kívüli képzőművészet körében, mint egy könnyed rajzú formaművészét, aki szenvedélyesen keresi a hangsúlyozottan korszerű nyelvezetet, új technikákkal kísérletezik, fáradhatatlan képzelete új kifejezési módokat teremt. Még diákkorábban, az Atelier 52 csoport újdonsült tagjaként ismerkedtem meg első munkáival (1982). A kolozsvári Ion Andreescu Képző- és Iparművészeti Intézet design szakjának elvégzése után (1984) megismerkedtem bizonyos formák tervrajzával és prototípusaival - e kompozícióit a térben vagy közintézmények csarnokaiban számított elhelyezni. Akkoriban, minden bizonnyal eredeti, korszerű szemléletű alkotóval volt dolgunk, aki abban volt érdekelt, hogy ötleteit, díszítő és funkcionális elemeit környezetünkben érvényesítse.
Az idő teltével a rajzasztal háttérbe szorult, a festőállvány javára.
Az évek során elkészülő és számtalan csoportos és egyéni, országos és külföldi kiállításon bemutatott munkái megannyi gyakorlati lépést jelentettek a letisztulás, az elképzelések stílusos és elemző grafikai felöltöztetése, a sajátos önkifejezés irányába.
Botár László, akinek meggyőződése, hogy a művészet – s a művész méginkább – nem topoghat egyhelyben, elképzeléseiben zabolázhatatlanná válik. A klasszikus értékeket felkarolva, tanítómesterei (Nagy Pál, Török Pál, Barabás Éva, Borodi Géza, Salvanu Virgil, Cheptea Savel) tanácsait és útmutatásait vállalva, a tanítvány válogat mindabból, amit elméletben és gyakorlatban magába szívott, eltávolodik a rátukmált művészi irányoktól és kliséktől, s távolról sem könnyű, ám járatlan utat választ.
Egész életünkön át azon vagyunk, hogy fölemelkedjünk, hogy figyelemreméltó dolgokat cselekedjünk, hogy építkezzünk! Ez lenne művészeti irányjelzője? Nyilvánvalóan igen! A kezdeti munkák, főként tájképek, de kromatikus összhangot árasztó egyéb alkotásai sem kívánják részletező pontossággal visszaadni a valóságot. A művész emlékezetből alkotja újra (miközben közli velünk, hogy mellőzi az előre elkészített vázlatot), egészében és nagyjából újjá teremti, s a valóság így általános jegyei és hangulata révén van erőteljesen jelen, azt a benyomást keltve, mintha azon melegében érték volna tetten.
Örömmel és egyben nosztalgiával emlékszem vissza a meleg, kellemes, mozgalmas, barna színdominanciájú keretek és formák korszakára (1987–1988). Az akkor készült festmény- és pasztell-sorozat pihentető és elmélkedésre buzdító, sajátos jegyeket árasztott. Az egyazon színekben gondolkozás újszerű lírai érzékenységről szólt. A témákat, úgymint tájrészleteket, házakat, épületeket, látványokat pontosan és takarékosan ábrázolta, finom kromatikával, állandóan lesben álló és mozgalmas vonalhálóval. A művészben fölfedeztem a korszerű művészetünkre jellemző ritmusok, fények, árnyékok és formák rafinált játékát.
1995 decemberében a csíkszeredai Golden Gallery kiállítótermében a művész ugyanazon év őszén készült olajfestményeinek egyéni válogatásával állt elénk. Az észrevehető változás precedens értékkel bírt, frissen bemutatott festményei ugyanakkor szervesen gyökereztek grafikai munkáiban. Tárgyában a tárlat portrékra, madarakra és aktokra szorítkozott, valamennyi munkáját az ember jelenléte, hangsúlyosan a nő szenvedélyes megjelenítése uralta... Kiállított munkái ma is érvényesek elevenségük, egyensúlyuk és összhangjuk, illetve remek színviláguk és a jó pár munkára jellemző parodisztikus jelentésárnyalat révén.
Botár Lászlót, a művészt az elszánt munkatempó, a közlési vágy jellemzik. Szinte egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy munkáival jelen legyen a képzőművészeti megnyilvánulásokon. Alkotásai következetesen kiemelkednek találékonyságukkal, költői és jelképértékű jelentőségükkel, a közlésre szánt üzenettel. Kifejezésmódja nem fedi el az élet örömeit-bánatait. Megoldásai legtöbbször a formatervezésben jelen lévő dekoratív elemekről vallanak. Elnyújtott vonalai szomorkásan tekervényesek, ecsetvonásai erőteljesek, idegesek. Számos alkotásáról nem hiányzanak a könnyed és a groteszk, a bizarr és a gyöngéd, a nyugtalan, ihletett kifejezésmód elegyei.
1998-ban Nők - Ablakok címmel igen sikeres kiállítása nyílt a csíkszeredai Kriterion Ház kiállítótermében. A posztmodern Botár László művészetének az addigitól elütő, újszerű terét kínálta föl. Vegyes technikával készült, beszédes jelzésű 42 munkája, képiséggel és szimbólumokkal telítve igen gazdag esztendejének terméséből vétetett. (Nyolc hónap alatt három egyéni kiállítása nyílt: a svédországi Stockholmban, a moldovai Chişinăuban, majd Csíkszeredában.)...
A keresgélés korszaka tovább folytatódott, a művész mindig másba fogott... Elnézve az említett munkákat, Lucian Blaga költő és filozófus zseniális megállapítása jutott eszembe: "Az élethez oxigén kell, a tehetséghez szabadság."
Az értékelés, amit ilyenkor végzünk (tárlatnyitó beszédek, műkritikák formájában) olyan, mintha verset tolmácsolnánk egy más nyelvre. Ehhez viszont nem hiányozhat az eredetiben rejtőző tisztánlátás. Egy művész felfogásához nem kerülhetünk közelebb, amennyiben nem értjük őt világosan. Az igazi művészek eszmék kifejezői, Botár László pedig efelé tart. Valamennyi gondolatát kitalálni – képtelenség lenne!
Az említett egyéni tárlat tárgyköre nem új, igen sok szerző (költők, zenészek, képzőművészek) munkásságában volt meghatározó, viszont a mód, ahogyan Botár László ábrázolja, emblematikusnak látszik. "Valamennyi munka mindenek előtt egy átűnnési forma valahonnan, egyik körből a másikba" – állapította meg maga a művész.
Ismeretes, hogy a nő mindig is a művészet homlokterében állt, ő a legművészibb élőlény, vagy ahogy egyesek megfogalmazták: "A nő egy civilizáció hőmérője." E képeken a nő nem emlékeztet az árnyékban nyíló virágra, amely megsímogatja az elsietők tekintetét. A kecsesség itt felsőtest nélkül jelentkezik, a nő csupa test. A test maga, az élő anyag legtökéletesebb felépítésű és formájú megvalósulása, a természet által létrehozott csoda, egy elvontabb művészi szintézisbe vonva. Az "ábrázoltak" körvonalai erőteljesen körülrajzoltak, egyesek a falfestményeket vagy a monumentális festészetet idézik...
És amennyiben a művészet a lélek terméke, az Ablakok c. sorozat arról szól, hogy a világon semmi sem elevenebb és tartósabb az emberi léleknél. Amikor Botár László egy színt egy másik színnel elkever, tulajdonképpen lelket elegyít a színbe... Képei valóságos tükrök egy álomvilágban, látható egzisztenciális bizonylatok, a háromszögű forma szerint, amely pecsétként, különböző színekben jelen van szinte mindegyik képén, a valóság eredendő jelzése.
Az "erotikus formák" és "ablakok" lényegén elmélkedve, a befogadó eltűnődik: minduntalan kérdéseket fogalmazunk meg önmagunkról, kétkedésünk mindegyre a nemlétező bizonyosságok után kutat.
Botár László képes rá és felkészült, hogy különbséget tegyen a virtuozitás és az alkotás között. Számára a művészet feszültséget jelent, nem elmélázást... Korszerű szemléletében megfér a gondolat és az érzelem, s mintegy mélyről jövő hívásra válaszolva, a szépet és a hatásosat ábrázolja. Botár László alkotó művészete sok csodálója számára olyan öltözék, amely szépségbe, szeretetbe és igazságba öltözteti a lelket.
1998
Nicolae I. Bucur
Sajtókivágások Botár László művészetéről
Sokat kaptunk ettől az alkalomtól, amely árnyalatokban igen gazdagon fejezi ki részint a képzőművészeti hagyományok felelős folytatásának a tudatos vállalását, részint pedig az újítás igényét, és több mint rokonszenves az a művészi alázat, ahogyan ahhoz is, ehhez is viszonyulnak. Adorjáni Endre, Botár László, Gál Éva Emese, Dóczy András, Ercsei Ferenc, Jánossy V. Antal, Katona György, Kántor József, Koszti István, Lőrincz Ágnes, Orbán Endre, Szabó András, Szabó Béla, Sz. Bakó Klára, Vinczefi Sándor és mások e csoportos stúdió-kiállítása... egyformán jelzi egy erőteljes alkotói közösség indulását, illetve jónéhány határozott alkotói egyéniség kitartó munkásságának értékét s hatását -, íme, miért igazi esemény a Műhely - 35 első jelentkezése! (Váli József, Hargita, 1985. március 20.)
Örvendetes hírek érkeznek mostanság a csíkszeredai Traktorgyárból a formatervezéssel kapcsolatosan. Alig egy esztendeje annak, hogy a gyár vezetősége jó előrelátással Botár László ipari formatervező személyében dizájnert alkalmazott, hozzákezdett egy perspektívájában korszerű műhely felszereléséhez, s máris arról értesültünk, hogy eredménnyel dolgoznak az SM-1000-es csíkszeredai traktor esztétikai tökélesítésén. Egészen pontosan a motorház és a kabin korszerűsítéséről, új vonalairól van szó, hogy a traktor piacképesebb legyen. (Szárhegyi László, Hargita, 1985. október 22.)
Botár László szűkebb pátriáját rajzolja, a fekete-barna sok-sok árnyalatának szépen harmonizáló kettősségébe vonva a tájat és annak legközvetlenebb emberi jegyeit: a házakat, építményeket, a fény-árnyék játékának olykor imponáló, magabiztos kezelésével... Egyik grafikáján (leveleitől megfosztott fa) jól érezhető, hogy színváltással drámaibb alaphangokat is képes megpengetni. Összességében... a tárlat nyugalmat, derűt sugároz. Olykor meg nosztalgiát, amely nemcsak az idő(k) múlására emlékeztet, de arra is: itt vagyunk otthon. (Székedi Ferenc, Hargita, 1988. október 23.)
Botár Lászlónak a Képzőművészeit Szövetség Virág utcai kiállítótermében nyílt, tájképeket felsorakoztató grafikai kiállítása a tájhoz való viszonyunk újragondolásához nyújt kiváló alkalmat. Botár László képei a beépített táj összhangját ábrázolják, olykor a ritmusosság és mozgalmasság feláldozásának árán is. A vonalak élességét az egybemosó festési technika szelídebbé, sejtelmesebbé teszi, és ezzel is meditációra ösztönöz. A képek minden disszharmóniát mellőző egyensúlya úgynevezett ,,naiv" kérdések megfogalmazására sarkallja a nézőt. Ilyenekre: mi is a táj, egyszerű látvány, a természet és a beépített tér valamely körülhatárolt sarka, melyet a művész „behoz" a képtárba, vagy ennél több? Ha pedig több, miben rejlik ez a többlet? (Magyari Nándor László, A Hét, 1988. december 15.)
Köszönjük, hogy résztvettél a Tångagärdeti alkotótáborban. Bízunk abban, hogy a svédországi tavak, tájak és emberek mély benyomást tettek Rád és élményekben és emberismeretben gazdagabban tértél haza. Köszönjük a két alkotásodat, amit nekünk ajándékoztál. Egyiket kisorsoljuk majd egy jó alkalomkor és a befolyt pénzt a Magyar Ház kifizetésére használjuk fel, a másik pedig a Magyar Ház falát fogja díszíteni. (Udvardy Rudolf, a Svédországi Magyarok Országos Szövetsége titkára, 1996. szeptember 25.)
Botár László festészete a valósághű festészet és a jelképekhez, szimbólumokhoz vonzódó, szellemdús piktúra békés kiegyenlítődésének elegye. Valóságigézte kompozíciói rejtelmes tartalmakkal telítődnek, reáliái látomásszerűségbe fordulnak. Vérbő festőiség, lázító nyugtalanság, életet óvó aggódás... Lehet, különlegességének ez egyik fontos oka és indoka. (Szatmári László, Hargita Népe, 1995. december 12.)
Botár sorozatokat fest. Erósz... Ablakok... Az, ami más... Erőteljes kontrasztokra épít. Ilyesmiket érzek: Kitörés és beszorítottság. Szétáradás és szétáradni nem tudás. Fojtott izzás, kitörni akaró és leszorított indulatok. Summázóan nagyvonalú az ecsetjárása, mintha a végtelent festené mindig, a végtelent a végessel, az elvontat a konkréthoz közelítővel. Úgy, hogy mindig feszültség, s valamilyen méltóság (is) árad képeiből... (Gazda József, Krónika, 1999. november 6.)
Új aktsorozatának darabjai mind az elmúlt néhány hónap friss termései, frappáns egyszerűségükkel, játékos könnyedségükkel, egyszólamú derűjükkel a kiállítási anyag legjobbjai közé tartoznak. Botár Lászlónak érdekes arculatát mutatják továbbá a diszkrét bájjal meghintett grafikai lapok is, amelyek az olajfestmények egyfajta előtanulmányainak, de autonóm műalkotásokként is felfoghatunk. (Szatmári László, Hargita Népe, 2001. április 13.)
Mint alkotóművész, természetesen a festéssel is magas szinten foglalkozott, foglalkozik. Divatokkal nem túlzottan törődve járja a maga útját és meggyőződéssel vallja: a művésznek egyetlen dolga, hogy saját magáról, illetve magán keresztül a környezetéről beszéljen – azt csinálja, amit egyedül ő tud.
Ábrázolásának lelke a téma: és a téma a női test, a portré, az erdélyi táj, s a mindezekben rejtőző jelenségek. Szokványos jelenetek helyett szereti megteremteni az ironikus, gyakran gúnyos színezetű, abszurditásba hajló szituációkat, egy-egy kép által feltételezett többirányú szemlélődő helyzetet, furcsa perspektívákat, a dolgok, jelenségek egy kompozíción belüli többirányú körüljárását. Álmait, gondolatait biztos mesterségbeli tudással, érzékeny művészi alkotóképességgel, gondosan, a találékonyság örömével alakítja színes felületekké. Színei többnyire tompítatlanok, a koloritban is virul, vibrál az élet. (Molnár György győri kiállítási köszöntőjéből, 2003. április 4.)
Május 28-án... nyílt meg Szentegyházán a Gábor Áron Művelődési Ház kiállítótermében Botár László csíkszeredai festőművész tárlata... A kiállítás anyaga 16 pasztellből (tájképek) és 8 olajfestményből (aktok) áll... A tárlatot követően Botár László festőművész elmondta, hogy alkotás nélkül nem tud létezni, ez jelenti számára az életet, a létszükségletet. Minél többet szeretne alkotni és kiállításokon részt venni..., ez jelenti számára a szűkebb és tágabb jövőt. (Fekete B. Zoltán, Udvarhelyi Híradó, 2005. június 3.)
Botár László expresszivitása elragadó, egyik kiállított képe - A megfigyelő - egészen különös technikával: a vörös foltok (a megfigyelő, a Nagy Testvér szemei) mintegy kiemelkednek a képből, másik figyelmünkre méltó festményén, a Párbeszéden színes vonalak, körök őrjítő tánca figyelhető meg, a kép egyetlen kegyelmi pillanatra képes rögzíteni ezt a mozgást, de úgy, hogy sugallja: ez a "párbeszéd", ez az őrjítő körtánc megragadható ugyan egy pillanatában, de a mozgás korántsem áll le... (Bogdán László, Háromszék, 2007. február 17.)
Botár László szintén farostra fest vegyes technikával és hasonlóképpen a magányról vagy a társas létről meditál, de nála mintha inkább a hideg-meleg tónusok expresszív feleselésére esne a hangsúly. (Wagner István, Artportal, 2007. szeptember 18.)
Botár László neve nem idegen Csíkszentkirályon. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy itt született, másrészt a mai napig szoros kapcsolatot tart szülőfalujával. Munkái, stílusa ismerősnek tűnhetnek, mivel már sokadjára állít ki itt, ugyanakkor köztéri alkotásaival állandó, maradandó nyomot is hagyott a község arculatán. Mindezek azt igazolják, hogy Botár László munkásságát igencsak értékelik a szentkirályiak. A Csíkszentkirályi Falunapok rendezvénysorozat keretében a helyi Vitos Mózes Általános Iskola előtermében nyitották meg a képzőművész egyéni tárlatát. Jelen kiállítása a nyugodt, talán kissé lassú ütemű, mégis örömteli vidéki élet körül forog. Tájképein, életképein a vidéki hétköznapok egyes pillanatait láthatjuk egyéni látásmódban, sajátos ábrázolásmódon keresztül visszatükröződni. A dokumentáló jelleget ötvözi egyéni stílusával. Néhány munka valós tájakat, részleteket ábrázol, mások a művész fantáziájának szüleményei, fiktív, mégis élethű kompozíciók.
Témái életörömöt, megnyugvást árasztanak. Emberi alakot csak nagyon alaposan elrejtve fedezhetünk fel a képeken, viszont az ember jelenléte, keze munkájának nyoma minden képen ott van: a hatalmas lombos fákkal övezett kis házikók, a poros utcarészletek, a kiterített ruhák, a háziállatok. Összegezve: a vidéki élet és a hétköznapok dicsérete ez. (Bíró Sarolta, Csíki Hírlap, 2008. augusztus 25.)
Botár László
Din albumul “Clipe trăite”
Cunosc pe unii, care, ajungând la o aniversare rotundă, îşi serbează ziua de naştere printr-o masă festivă de cinci stele. O clipă am fost tentat şi eu să marchez prin ceva ieşit din comun acest eveniment hotărâtor al vieţii mele, dar până la urmă mi-am dat seama, că e mai sănătos să mă uit bine cu acest prilej în oglindă şi să-mi alcătuiesc un album festiv din lucrările mele. Este exact volumul pe care ţineţi în mână.
Acest album, care s-a născut din motive festive de aniversare, este mai mult o dare de seamă, un fel de jurnal de lucru, care dă socoteala asupra activităţii mele multiple. Şi ca să nu mă-ncurc între multitudinea responsabilităţilor asumate, mi-am inventariat toate aspectele activităţii cotidiene...
Le iau pe rând.
a) Arta plastică activă.
Am declarat de mai multe ori: pictez, fiindcă terminasem designul, iar câteodată şi sculptez. Cred însă, nu profilul studiilor contează, ci ca omul să-şi poate da socoteala.
b) Sarcini profesionale.
Sunt inspector de specialitate pentru arte vizuale la Centrul Cultural Judeţean Harghita, conform statutului meu un fel de funcţionar în cultură, în majoritatea cazurilor însă mă ocup şi de tehnoredactare de tipărituri, de grafica aplicată, de design. Colegii şi şefii mei mă apreciază, nu am timp să mă simt pierdut.
c) Activitate independentă.
Designul înseamnă pentru mine o lume aparte, nici nu-l amestec cu celelalte activităţi. Este o meserie, iar celelalte înseamnă artă. Am proiectat şi tractoare cu şenile în vechiul regim, într-un număr de trei prototipuri, pentru export. În momentul de faţă proiectez elemente de ambient. Designul are propriile săi principii interne, oricare ar fi obiectul lucrării.
d) Activitate de management cultural.
De câţiva ani sunt organizatorul şi coordonatorul Expoziţiei Judeţene de Arte Plastice Harghita, ceea ce nu este o simplă trecere în revistă a activităţii anuale desfăşurate de artiştii plastici din zonă, ci un eveniment de coeziune colectivă, cu prilejul căruia ne întâlnim şi ca orice colectivitate, ne dăm seama de modul interactiv în care suntem determinaţi în mod reciproc. Oraşul Miercurea Ciuc are un public fidel şi bine format, care vrând-nevrând se dezvoltă cu trecerea fiecărei zi, devenind un bun cunoscator de artă. Consier acest lucru ca fiind un fenomen deosebit de pozitiv. În localitate, la fiecare o mie de oameni ajunge câte un artist, ceea ce este un raport deosebit de bun. Odată, cu ocazia unei expoziţii judeţene am făcut inventarul artiştilor plastici, ajungând la un număr de peste 90 de creatori profesionişti. Au existat doar câteva excepţii între ei, lipsiţi de studii superioare de specialitate, dar şi ele au fost confirmate pe plan profesional.
e) Organizarea taberelor.
De câţiva ani încoace, la sfârşitul sezonului estival, la început de toamnă se organizează la Miercurea Ciuc o tabără internaţională de creaţie, numită Free Camp, care oferă o libertate de exprimare aproape perfectă artiştilor veniţi din România, Ungaria şi alte ţări din diferite colţuri ale Europei sau chiar din Extremul Orient. Activitatea de câteva zile se desfăşoară într-un atelier comun, tabăra devenind astfel un fel de şcoală interactivă pentru noi toţi. Susţinerea şi moderarea acestei pofte de creaţie aproape fără de margini, cade în sarcina mea.
Specificul crezului meu artistic este caracterizat de unii precum că am întors spatele artei figurative în favoarea unui spirit şi ideal abstractizant. Eu m-aş exprima puţin altfel, mai nuanţat, în sensul că noţiunea de figurativ nu înseamnă doar existenţa concretă a figurii umane în cadrul lucrării, ci poate să se refere şi la unele elemente reale cu pronunţată valoare de simbol. În creaţia mea apare câteodată şi corpul uman, în majoritatea cazurilor ele sunt femei sau vagi referiri la ele. Trupul feminin, prin care transpare chiar sufletul, este o construcţie atât de complexă, încât te ajută la exprimarea oricăror idei. Deseori am folosit avantajele oferite astfel, zugrăvind frumuseţile şi chiar distorsiunile neconforme cu dimensiunile reale. Fragmentarea mi se pare mai expresivă, de aceea am ales principiul "puţinul îţi oferă mai mult", lăsând loc interpretării subiective. Chiar dacă avem impresia că avem de-a face cu abstractizare completă, nu dispare totalmente motivaţia umană a creaţiei, deoarece este foarte greu să te desprinzi de aspectele emotive, relaţionale şi de influenţele lor reciproce, de tot ce ne defineşte: relaţia între eul şi colectivitatea. Diferenţele ce există în forma de exprimare a acestora, în cazul meu devine complexitate. În interpretarea mea figurativul nu înseamnă doar prezenţa elementului uman, ci a orcărui element existenţial palpabil al realităţii.
În calitatea mea de artist nu pot să afirm că aş fi unul nepopular, de neînţeles etc. Lucrările mele sunt prezente într-un cerc larg atât în Transilvania, cât şi peste graniţe. Nu este o apreciere proprie, dar am putut să constat chiar personal, că cel care posedă o lucrare semnată de Botár, poate fi numit om norocos. M-am gândit mult, în ce constă ca lucrările mele să fie căutate într-atât? Când le creez, nici pentru o clipă nu-mi trece prin minte să fac un gest de curtoazie în favoarea publicului. Am realizat tablouri prin care pur şi simplu exprim ceva, raportat la o singură impresie. Constat că lucrările de acest gen parcă sunt mai căutate, şi totuşi, nu ele sunt reprezentative pentru arta mea, ci existenţa posibilităţii interpretării subiective libere la public. În general, nu obişnuiesc să-mi categorizez lucrările. Pentru mine este indiferent cum sunt ele definite, expresiile reprezintă doar convenţii, lucrarea rămâne lucrare, dar dacă musai să găsesc definiţii adecvate la ele, aş propune noţiunile ca neoexpresivism sau abstracţie organică. În esenţă doresc să rămân în orice lucrare un artist sincer. Se prea poate că această stăruinţă este apreciată cel mai mult în tot ceea ce fac. Cei care mă cunosc, ştiu: sunt un om destul de disciplinat, dar nu-mi place daca mi-se pun cătuşe. Sunt obişnuit să-mi trasez mie însumi sarcini. Spiritul de libertate în cazul meu nu este doar un simplu dor, ci libertatea propriu zisă. Indiferent dacă este vorba de libertatea de creaţie sau cea a modului de viaţă. Pot să mă simt liber, deoarece în orice clipă a existenţei mele cotidiene fac ceea ce mă interesează şi-mi produce plăcere, atât la locul de muncă, cât şi în familie sau în atelierul meu personal. Dorinţa de a fi liber este o realitate la toată lumea, fiind interpretată în mod subiectiv. În cazul meu libertatea de creaţie face ca grijile materiale să devină pentru mine minore, neinteresante. Desigur, ca să mă pot gândi aşa, am şi o siguranţă materială-familială în spate.
La locul meu de muncă, la Centrul Cultural Judeţean Harghita în schimb, cunoştinţele mele de grafician îşi găsesc locul în mod hotărâtor, în limitele cadrului stabilit, în materialele vizuale realizate în scopul popularizării acţiunilor mai importante. Aş putea exemplifica prin modul vizualizării grafice generale a Centrului, site-ul sau emblema acestuia precum şi prospectul de prezentare. Aceste realizări nu sunt doar rezultate individuale, ci au în spate o muncă colectivă bine armonizată. Ne străduim, ca afişele, invitaţiile, fluturaşii realizate de noi, pe lângă logoul instituţiei, să emane o atmosfera specifică centrului cultural.
M-am gândit mult în aceste zile, cum să selectez pentru albumul de faţă din creaţia mea artistică, să-mi pot prezenta esenţa activităţii unei jumătăţi de veac. Nu este vorba de o selecţie retrospectivă. Aş pune accent mai degrabă pe ultimele decenii şi dacă aş putea anticipa, aş face loc şi unor lucrări care nici nu s-au născut încă... Nu doresc să istorisesc aici un întreg proces, ci doar o stare de fapt bine documentat. Starea în care mă aflu astăzi, unde am ajuns în devenire. Pentru calibrarea acestora am apelat la o serie de istorici de artă, publicişti, critici de artă, practic la toţi cei care de-a lungul anilor m-au cinstit cu articolele, cuvinte de deschidere la vernisaje, să pună pe hârtie cele mai sincere gânduri despre creaţiile mele. Prin criticile venite din diverse unghiuri încerc să-mi edific unde am ajuns de fapt în activitatea mea.
Dacă mi-ar cere cineva să confesez despre rostul jumătăţii de secol ce s-a scurs de la naşterea mea, aş spune următoarele: sunt mulţumit de faptul că astăzi putem vorbi despre o asemenea activitate. Voi căuta şi în viitor prilejurile în care mă pot consacra numai şi numai creaţiei. Mă gândesc aici în primul rând la arta autonomă, la care este absolut necesar de calm, linişte efectivă şi de singurătate. Numai astfel se poate decanta, defini acel amalgam de informaţii, care preocupă doar într-o măsură modestă artistul ca persoană, iar apoi a-i da formă şi rost.
Răspunsuri date la ăntrebările lui Cseke Gábor
Miercurea Ciuc, la 20 martie 2009
Comunicarea prin artă
"Arta este o mirabilă întâlnire a efortului, talentului şi imaginaţiei."
Libertatea şi destinul sunt logodnici care îmbrăţişaţi compun sensul vieţii. Omul liber, artistul liber nu are decât o hotărâre, aceea de a se îndrepta spre destinaţia sa. Şi el caută s-o înnoiască la fiecare răscruce de drum, el se oferă întâlnirii cu iubitorul de frumos artistic.
Desenator elevat şi artist al formelor, bântuit de febra căutărilor unui limbaj de o acută modernitate, experimentând tehnici noi, inventând modalităţi de expresie cu o imaginaţie neobosită, numele lui Botár László este cunoscut ca o persoană notabilă în peisajul plasticii harghitene, naţionale şi nu numai.
Am făcut cunoştinţă cu primele sale lucrări încă pe când era student şi proaspăt membru al Grupului "Atelier 35" (1982). După absolvirea Institutului de Arte Plastice şi Decorative "Ion Andreescu" din Cluj, secţia design (1984) m-am familiarizat cu prototipurile ori proiectele unor forme - compoziţii propuse a fi expuse în spaţiu sau în interioarele instituţiilor publice. Indiscutabil eram, la acea vreme, în faţa unui creator cu viziuni şi concepţii originale, moderne, interesat de-a transpune ideea, elementul decorativ şi funcţional în ambient.
Cu trecerea timpului planşeta va ajunge pe locul secund, urmând travaliul la şevalet.
Lucrările, pregătite şi expuse de-a lungul anilor, în destule expoziţii de grup, personale, în ţară şi străinătate au constituit tot atâtea exerciţii spre maturizare, transcrierea ideilor în forme grafice, într-un spirit logic şi analitic, încărcate de acea expresie plastică atât de personală.
Convins că arta nu poate sta în loc, un artist cu atât mai puţin, Botár László devine un creator neastâmpărat în tot ce-şi propune. Îmbrăţişând ideile şi valorile clasice, sfaturile şi îndrumările dascălilor (Nagy Pál, Török Pál, Barabás Eva, Borodi Géza, Salvanu Virgil, Cheptea Savel), discipolul selectează din tot ce acumulează teoretic şi practic, detaşându-se de clişee şi direcţii artistice impuse, dorind să păşească pe o cale deloc uşoară dar, inedită.
O viaţă întreagă ne străduim să ne înălţăm, să semănăm fapte notabile, să zidim! Asta să-i fi fost călăuză în artă? Evident, da!
Lucrările începutului, dominant peisaje, dar şi compoziţii încărcate de armonii cromatice, nu transcriu prin studiul migălos, realitatea. Artistul o reface din memorie (dealtfel ne spune că nu lucrează după schiţe dinainte concepute), o reface în ansamblu, în mare, realitatea existând astfel prin caracterele ei generale şi prin atmosferă, cu acuitate, care te face să crezi că a fost surprins direct.
Îmi amintesc, cu plăcere şi nostalgie totodată, de perioada (anii 1987-1988) reprezentărilor cadrelor, formelor cu tonusul lor cald, plăcut, mişcător dominant de coloristica maronie. Acel ciclu de tablouri, pastele, aducea nota aparte de reflecţie şi cugetare odihnitoare pentru privitor. Panotările, pe aceeaşi culoare închisă (maroniu) adăugau noi elemente de afectivitate şi lirism. Temele folosite, colţuri de natură, case, clădiri, piveliştile erau transpuse riguros şi auster, caracterizându-se prin rafinament cromatic, prin linii în continuă stare de veghe, dar şi de mişcare. Îi descopeream pictorului şi acel subtil joc de ritmuri, lumini şi umbre, forme decantate de arta noastră modernă.
Fără a ne propune un popas programat şi riguros în creaţia plastică a lui Botár László vom mai releva câteva consideraţii.
La 8 decembrie 1995 în sala Golden Gallery din Miercurea-Ciuc artistul ne întâmpina cu o personală selecţie de lucrări în ulei, realizate în toamna aceluiaşi an. Mutaţia, trecerea pe care o făcea autorul era un precedent, creaţiile de acum având fire şi rădăcini în lucrările sale de grafică. Tematic expoziţia se rezuma la: portrete, păsări şi nuduri de femei, în toate tablourile umanul dominând, iar femeia devenea o prezenţă obsedantă. Titluri ca: Amintire, Fereastră spre lume, Gest roşu, Cei trei singuratici, Oglindă, Bătrân şugubăţ, Femeia fără floare, Suferinţă, Cuib, Vis, Adevăr, Triunghiuri, Pasăre plângând, Găină încoronată - rezistă şi azi prin vigoare, echilibru şi armonie, cromatism superb şi în mod special prin acea gestică de parodie imprimată în câteva lucrări.
Febra de muncă, de comunicare, verva destăinuirilor sunt trăsături ce-l caracterizează pe artistul Botár László. Prezent la mai toate manifestările plastice (1985 - Sala Dalles, Bucureşti, 1989 - I. Bienala de grafică, Miercurea-Ciuc, 1993 - Cluj, Galeria Korunk, 1994 - Târgu Mureş, 28 martie 1997 - Expoziţia tematică "Corpus", Golden Gallery, Miercurea-Ciuc), creaţiile sale se detaşează prin har şi inventivitate, densitate poetică şi simbolică, ale mesajului transmis. Exprimarea sa nu minimalizează bucuriile şi durerile vieţii. Rezolvările trădează, mai totdeauna, secvenţele decorative specifice şi atât de prezente în arta designului. Liniile se lungesc şi se arcuiesc melancolic, tuşele devin grave, nervoase. Amestecul de suav şi grotesc, de bizar şi gingaş nu lipsesc, expresiile neliniştite, transfigurate, le întâlnim în destule compoziţii.
Sub genericul "Femei - Ferestre" la 14 octombrie 1998, în sala de expoziţii a Casei "Kriterion" din Miercurea-Ciuc aveam să-i vernisăm o foarte reuşită expoziţie personală a acestui post -modernist harghitean. Botár László ne invita de această dată într-un spaţiu artistic inedit, mai ieşit din comun ca altădată. Cele 42 de lucrări, cu tot atâtea incitante titluri, realizate în tehnică mixtă, o adevărată cascadă de imagini şi simboluri, erau rodul anului 1998 al unui artist prolific. (Trei personale în numai opt luni -1998 -, Stockholm - Suedia, 15 martie, Chişinău, Republica Moldova, 5 iunie, Miercurea-Ciuc, 14 octombrie).
Ciclurile "Erotica" şi "Ferestre" se doreau tot atâtea idei şi iluzii materializate în forme şi culori, care mai de care mai fascinante. Perioada încercărilor continua... el încerca altceva . Prima reacţie, privind şi analizând materialul expus, m-au îndreptat spre această genială cugetare a poetului şi filosofului Lucian Blaga: "Viaţa respiră oxigen, talentul libertate".
Judecăţile pe care ni le propunem în asemenea ocazii (cuvinte rostite la evenimente plastice, cronici de artă), se pot compara cu traducerea unui poem într-o altă limbă. Avem nevoie deci de clarviziunea poeziei latente cuprinsă în original. Nu vom putea pătrunde cu alte cuvinte, înlăuntrul concepţiei plastice a unui artist, fără a scăpa ceva. Artiştii adevăraţi sunt cultivatori de idei; Botár László tinde spre aşa ceva. A-i ghici chiar toate ideile ar fi imposibil!
Motivele alese - din personala amintită - nu sunt noi, ele au stat la baza multor autori (poeţi, muzicieni, plasticieni), maniera în care Botár László ni le înfăţişează însă, vor putea rămâne emblematice. "Fiecare din lucrări este în primul rând o formă de trecere de undeva, dintr-o sferă în altă sferă" - ni se confesa chiar autorul.
Ştiut este că femeia a fost dintotdeauna un ideal al artei, fiinţa cea mai artistică sau cum ar spune unii: "Femeia este termometrul unei civilizaţii". Femeia din aceste tablouri nu este văzută ca o floare ce se desfăşoară în umbră şi mângâie vederea trecătorilor grăbiţi în cale. Aici este graţia fără partea superioară, este femeia doar trup. Este corpul, realizarea formală şi structurală cea mai desăvârşită a materiei vii, miracolul suprem înfăptuit de natură, rezolvat într-o sinteză plastică mai abstractă. "Personajele" au contururi viguros caligrafiate, unele într-o înrudire cu arta murală ori plastica monumentală. In fond de ce liniile şi culorile n-ar reda şi caracterul mai mult sau mai puţin grandios al creatorului de imagine ?
Şi dacă arta este de multe ori un rod al sufletului, ciclul "Ferestre" vine parcă să comunice că nimic din lume nu-i mai viu şi durabil ca sufletul omului. Botár László când amestecă pe paletă o culoare cu altă culoare, el amestecă de fapt o culoare cu o doză de suflet. Tablourile celor două cicluri poartă titluri sugestive: In flăcări, Boltită, Sindromul, Visul Faraonului, Muza adormită (amintindu-ne de marmura cu acelaşi titlu de Brâncuşi, "o pură întâmplare" cum ne spunea artistul), Sarcina, Femei aquatica, Constrângere, Fereastră în roşu, Fereastră albastră, O altă fereastră, Flora - fereastră, Tablou, Abstracţie, etc. Ele sunt adevărate oglinzi spre o lume de vis, nişte "certificate" existenţiale vizibile, iar însemnul formei triunghiului, pecetă ce domină aproape în toate tablourile, în diverse culori, devine indicatorul premeditar al realului.
Meditând la aceste "ferestre" şi "forme erotice", privitorul va reflecta: mereu ne întrebăm ceva despre noi, îndoiala noastră caută o certitudine de negăsit, de căutat neîncetat.
Botár László este înzestrat şi capabil de a face distincţie între virtuozitate şi creaţie, pentru el arta constituind tensiune, nu contemplaţie. Opţiunea pentru abstracţiune a artistului nu anulează referinţa sa la obiect ori fiinţă, ca o amintire a realului. Modernul din el caută să privească deodată ideile şi sentimentele, încercând a realiza acea intenţie pornită fireşte din adâncime, reproducând frumosul şi emoţia. Creaţia plastică a lui Botár László a devenit pentru mulţi admiratori acel veşmânt în care ne îmbrăcăm sufletele cu frumuseţe, iubire şi adevăr.
1998
Nicolae I. Bucur
Pictorul şi pictura lui
In statu nascendi... În clipa naşterii...
În ultima vreme am avut prilejul să mă aflu destul de des în preajma lui Botár László şi mi-a fost dat să văd de mai multe ori într-un halat desfăşurat în jurul trupului, în timp ce încerca cu ajutorul cretei colorate sau culorilor stoarse din tuburi să lase urme destinate timpului ori omenirii pe un carton alb sau colorat. Nu i-am spus încă niciodată, căci nu se cade să deranjăm artistul în timp ce lucrează, dar jur, că pastelurile sale izvorâte din peisaj nu au produs nici mie, nici altora probleme de interpretare. Căci nouă, muritorilor de rând, este cel mai evident lucru să înţelegem totul ce se află în jurul nostru, ce derivă din acele împrejurări, tot ce este la vedere, ce este palpabil, real, iar artistul nu are altă treabă, decât ca prin accentuarea esenţei, cu o cromatică specifică şi cu o tehnică bine stăpânită să ne amintească de elementele lumii descoperite în comun sau în curs de descoperire. În ciuda culorilor mai stridente şi a liniilor marcante, peste aceste picturi cretate cu nuanţe precise, în majoritatea cazurilor domină o linişte calmă, de împăcare, o tăcere nostalgică, izvorâtă dintr-o dragoste atemporală faţă de natură. Avem impresia, că în acel peisaj parcă, la întâlnirea dealurilor cu munţii, în umbra unor case batrâne şi a copaci care au văzut multe în viaţă, artistul însuşi ar fi surprins de o clipă de răgaz, după care ne-ar alerta dintr-odată, sărind în sus: gata, ajunge cu amorţeala, viaţa este mult mai complicată, în interiorul nostru, sub conştiinţa noastră se află totul ce am trăit cândva, şi binele, dar şi răul, pe care am dori să împărţim cu cineva, sau din contră, să ascundem cât mai adânc până la sfârşitul lumii...
Avem de-a face cu o lume interioară determinată de sentimente şi idei care ne copleşesc sau din contră, ne disciplinează prin încercări repetate de destrămare şi de-a zămisli o nouă realitate. Acest mesaj se materializează nu numai prin cuvinte, dar şi prin arta instinctului şi a conştiinţei, fără să ţină de reţete date, ci printr-un aliaj unicat, cuprinse în forme, planuri, linii, simboluri create special, având un singur început şi un deznodemânt mereu diferit. Urmărind cum lucrează în atelierul său artistul Botár László, m-am gândit adesea, ca în zilele şi nopţile creaţiei se confruntă de fapt două vieţi. Pictorul şi pictura sa, creatorul şi opera, care între timp luptă într-una, se ceartă, se iau la bătaie, se află într-un permanent spirit de competiţie, până ce se va naşte aceea armonie perfectă, de loc liniştitoare care, transpusă în cuvinte are un mesaj straniu: tu eşti eu şi eu sunt tu. Cred că astfel se defineşte personalitatea şi profilul unic al artistului, despre care în cazul lui Botár László putem vorbi deja în timpul trecut. Personalitatea lui s-a format încă în primii cincizeci de ani de viaţă şi-i va veghea drumul în artă şi de aici încolo.
2009
Székedi Ferenc
